6. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 6. részt :) Nem lett hosszú, de remélem tetszik :)
Nagy öröm számomra, hogy már 9 feliratkozóval büszkélkedhet a blog :) Remélem ez a szám csak nőni fog.
Az előző kommentek között felmerült egy olyan téma, hogy nem tudnék-e hetente 2 részt hozni. A helyzet az, hogy tényleg igyekszek, de suliba is járok, sokat kell tanulni és ritkán jutok géphez, ezért nem tudok mindig hetente 2 részt hozni. Persze néha, amikor több időm van, előfordul, hogy lesz ilyen, de nem tudok biztosat mondani. Remélem megértitek :)
Ja, és ezt a címadós kérdést komolyan gondoltam xD Az 1. 5. illetve 6. fejezethez semmi cím nem jut eszembe, úgyhogy ha van egy kis időtök, légyszi gondolkodjatok rajta :D
3 komi után jön a kövi.

Jó olvasást!

***

Bosszúsan ébredtem a vekkerem csörgésére. Reggel 7 óra. Lassan el kell indulnom White-ékhoz. Kedvetlenül a hátamra fordultam és a redőnyömön beszűrődő napsugarakat bámultak, amik halvány fénycsóvaként vetültek a szekrényem ajtajára. A White-ügy egyre több bosszúságot okoz nekem. Nem elég, hogy meg kellett ölnöm egy ártatlan nőt a gyereke szeme láttára-bocs, füle hallatára-és hogy összevesztem Jake-kel, hanem most még napközben is el vagyok foglalva, így a többi melót este kell elvégeznem, dupla műszakban, ráadásul egész nap össze leszek zárva azzal a hárpia feleségével. Heidi, vagy mi a neve. Elképzelhetetlenül nehéz lesz megállnom, hogy ne loccsantsam ki az agyát egy pisztolygolyóval. Aztán még meg is kell játszanom magam. Adnom kell a szokásos jó kislányt, aki látszatra a légynek se tudna ártani-de belül egy gyilkos. 

Újra az órára pillantottam. 7:12. Most már tényleg kelnem kell. Fáradtan kászálódtam ki az ágyból, majd a fürdő felé indultam és belenéztem a tükörbe. A szokásos visszataszító reggeli ábrázatom fogadott. Úgy néztem ki, mint egy zombi.  Kócos, sötétszőke hajam égnek állt, arcom megviselt volt és gyűrött. A káosz közepén az egyetlen tiszta pontként csak világoskék szemem világított, benne az emberi érzelmek utolsó töredékének szikrájával.  

Fáradtan kezdtem kifésülni a hajam, miközben meredten bámultam magamat a tükörben. Kilencedik éve ugyanaz az arc néz vissza rám a tükörből: egy fáradt, megtört ember arca, akiből az érzelmei évről évre tűnnek el, és egészen addig fogynak, míg a végén már nem lesznek. 

Az első alkalommal nem sírtam. Sőt, nevettem. Nevettem, mikor megölhettem azt az embert, aki ötödik éve keserítette meg életem minden napját. Nem adott enni. Se inni. Mikor valami rosszat tettem, ami neki nem tetszett, bezárt a lépcső alatti kis gardróbba. 

"Imádkozz Istenhez megbocsátásért."

És én segítségért kiabáltam. De nem jött senki. Minden alkalommal, amikor kopogtattak az ajtón azt reméltem. hogy a gyámügytől jönnek és kivisznek innen. De nem jöttek. Senki sem jött...

Az ölés gondolata nem csak úgy jön, mint a szikra. Nem az egyik pillanatról a másikra döntöd el, hogy "Igen, én végezni akarok ezzel az emberrel. Megérdemli!" A gondolat először csak átfut az agyadon, hogy "mi lenne, ha...?" aztán azon kapod magad, hogy a gondolat elburjánzik az elmédben, mint a rák, és egész testedet, szellemedet-az egész lényedet-birtokba veszi. Mint egy madár, aki fészket keres. Először csak elrepül a fa felett, később pedig ott építi meg fészkét.

A gyilkosság elhatározása évek munkája. Hosszú esztendőké, mialatt annyi gyűlöletet és sérelmet gyűjtesz össze magadban, hogy eldöntöd: "Holnap megölöm"  

Esténként nem tudsz aludni. A tökéletes gyilkosságot tervezed. Hiszem börtönbe nem mehetsz. Nem... 

Aztán mikor megteszed, szinte megkönnyebbülsz. Hiszen vége. Vége mindennek. De mi lesz ezután? Mit fogsz csinálni? Aztán rájössz, hogy ez a megkönnyebbülés, ez a felemelő érzés, csak rövid ideig tart. És te újra gyilkolsz. Újra át akarod élni azt az érzést. Aztán nem állsz meg. 

Keserves emlékeim ködös homályából az utcáról beszűrődő dudaszó szakított ki és hozott vissza a valóságba. Az ablakhoz siettem és kinéztem az üvegen. Matt furgonja parkolt a ház előtt. Ránéztem az órára. 7:48. Jesszus!! Már ennyi az idő??? Gyorsan rendbe szedtem magam majd kirohantam a lakásomból és bevágódtam a furgonba.

-Jesszus, bocs, hogy késtem, én csak elaludtam, és és...-kezdtem bele a gyenge kifogások gyártásába, de Matt csak mosolyogva legyintett egyet jelezve, hogy nem nagy ügy.

-Mikor fogod kinyírni?-kérdezte, miközben beindította a kocsit. 

-Őszintén szólva nem tudom...-mondtam tétován-Majd ha megfelelő lesz az alkalom. 

-De akkor légyszi azt a sárkány feleségét is nyírd ki. Mikor bementek a házba, idejött a kocsihoz és lecseszett, hogy mi az hogy itt merek parkolni a háza előtt.-mondta gúnyosan.

-Akkor úgy tűnik nem csak rám pikkel-mondtam nevetve.

-Szerintem ez a nő mindenkit utál. Valószínűleg az emberek puszta létezése is irritálja.-mondta ő is vihogva. Az út hátralévő részében csevegtünk. Mindenféle marhaságról és lényegtelen dologról, de valahogy olyan jó volt... Végre normális embernek érezhettem magam. Ha csak egy rövid időre is...

-Hát itt lennénk..-mondta, mikor leparkolt White-ék háza előtt. 

-Igen..-mondtam félmosollyal az arcomon. Valahogy úgy éreztem magam, mint ahogy egy tini érezhet az első randi után, mikor a srác hazaviszi. Nem akar elmenni, hiszen olyan jó volt az este és végre önmaga lehetett...

De végül kiszálltam. Elmúlt a varázs.

A kapu mellett lévő műszerhez léptem és megnyomtam a gombot. Egy pillanatra lehunytam a szemem és próbáltam átszellemülni a "jó kislány" szerepembe. Egyszer csak Lindsey hangját hallottam.

-Rebecca?

-Igen.

-Ó, de jó, hogy végre megjött!

-Sajnálom, hogy...-kezdtem bele a mondókámba, de Lindsey már letette és nyílt is a kapu, én pedig beléptem. A virágágyásokban kertészek dolgoztak nagy karimájú szalmakalapban. Patakokban folyt róluk a víz. Heidi a már tegnapról megismert elegáns öltözetében úgy állt ott mellettük mint egy rabszolgahajcsár.

-Na gyerünk, dolgozzanak csak! Hát a lazsálásért fizetjük magukat?-hallottam érces hangját amint kiabál a munkásokkal.-Ó, hát itt van?-mondta a szokásos bunkó hangnemében, mikor felém pillantott. Válaszra se méltatva bementem a házba. A nappaliban lévő fehér fotelen Ames ült, és telefonált.

-Nézze Nancy, én értem, hogy Mr. Scott nem akar pert, de ez elkerülhetetlen. Nem hiszem, hogy rá tudom venni Parkeréket, hogy tekintsenek el az esettől. Maga ezt tenné, ha a tesitanár felpofozná és lecafkázná a lányát...?-Ames ebben a pillanatban vette csak észre, hogy az előszobában állok és hallom az egész beszélgetést.-Nancy, hamarosan ott vagyok, de most le kell tennem. Viszlát.-mondta, majd megszakította a vonalat.

-Ó, elnézést, nem tudtam, hogy zavarok, én...-kezdtem bele a magyarázkodásba.

-Á, ugyan, semmiség!-mondta mosolyogva.-Körbevezetem a házban, de nekem hamarosan mennem kell. Heidi esetleges megjegyzéseit pedig ne vegye magára, mostanában elég... furcsa.-bólintottam-Kérem. jöjjön utánam.-mondta, majd elindult a konyha felé.-Ez lenne a konyha. A szakácskönyvek ott vannak-mutatott fel a hűtő tetejére-Az evőeszközök a mosogató alatti szekrényben, a poharak pedig felette. Itt ennyi lenne-mondta, majd folytattuk az utat az egész lakásban. Nem volt rövid út. Megmutatta a pincét, Lindsey irodáját, majd a sajátját is, az emeleten pedig a háló- fürdő- és vendégszobákat, és végül a legfontosabbat: a kislánya szobáját. Az egész ház ízlésesen, valószínűleg lakásberendező tanácsai alapján volt elrendezve, de a kislány szobája, valahogy teljesen elütött a többitől. A fal rózsaszín volt-nem olyan rikító, hanem halványabb-és mindenhol plüssállatok sorakoztak. Tényleg mindenhol; a fal mellett, az ágyában, az ablakpárkányon, a szekrénye tetején, a szőnyegen. Az egész szobát plüssállatok terítették be, szinte lépni sem lehetett tőlük. A

szőke kislány háttal ült az ajtónak-akárcsak egy királynő a saját várában- és épp babáival játszott, mikor beléptünk.

-Abby!-szólt be kedvesen Ames.-Nézd kicsim, itt van az a néni, akivel tegnap beszéltem.

-A szép szemű?-fordult hátra vigyorogva Abby, mire én elmosolyodtam. Neki is ugyanolyan kék szeme volt, mint nekem...

-Igen-mondta Ames mosolyogva, majd lehajolt, hogy felvegye és átölelje kislányát.-Mostantól ő fog rád vigyázni.

-És Julia hol van?-kérdezte döbbenten a kislány, mire én rögtön újra komor lettem.

-Julia már egy jobb helyen van kicsim...-mondta Ames és egy puszit nyomott Abby fejére.

-Biztos?-kérdezte a kislány, miközben az apjára nézett.

-Igen-mondta Ames, majd ismét átölelte lányát, de olyan szeretettel, aminek nekem a töredékében se volt még részem. Apám sose ölelt át és puszilt meg, vagy olvasott nekem, mesét. Nem volt rá alkalma...

-Ismerkedjetek össze, rendben?-Abby bólintott.-Elnézést, de nekem most tényleg mennem kell. Körülbelül négy órára érek, haza, de nem biztos, valamikor este tízig elhúzódnak az ügyek.. Akkor viszlát!-mondta Ames, majd kezet nyújtott és elment. 

Egyedül maradtam a szobában Abbyvel. 

-Babázol velem?-mondta kérlelően nézve, aminek nem tudtam ellenállni.

-Persze kicsim-mondtam mosolyogva, majd leültem mellé a szőnyegre.